Fool's Gold - 3. fejezet

Amanda Gray magánparty

- Hétfőre egy tíz oldalas beadandót szeretnék az asztalomon látni mindenkitől, amiben feldolgoztok egy Alfred Hitchcock filmet – ismertette a hétvégi feladatunkat Mr. Everett, miközben összerendezgette a dossziéit. – Nem kötöm meg konkrétan, melyik filmről kell írnotok, a választás a tietek. És ha kérhetem, legyetek kreatívak. – Fekete zakójának zsebébe süllyesztette telefonját, majd felénk fordult. - Nem száraz tényanyagra vagyok kíváncsi, hanem arra, hogy ti hogy látjátok Hitchcock munkásságát.

Hatalmasat ásítottam, kezemet a szám elé téve igyekeztem nem a tanár tudtára adni, mit reggeliztem. Vagyis, mit nem. A tegnap esti kiruccanásom után hajnalban értem haza, reggel pedig annak rendje és módja szerint elaludtam. Háromnegyed órával később keltem fel, mint kellett volna, lekéstem a buszt, az utána következő pedig dugóba került. Kávézni se volt időm… örültem, hogy a hajam találkozott egy fésűvel és egy vékony réteg korrektor segítségével el tudtam tüntetni a táskákat a szemeim alól.

- Ha megfogadjátok a tanácsomat, a hétvégén üljetek össze és együtt nézzetek meg pár filmet. Miss Graynek pedig – fordult felém – azt ajánlom, aludja ki magát rendesen, mert nem valami nőies az ásítása. – Az egész csoport egyszerre nevetett fel, én pedig szégyentől pirulva csúsztam lentebb a székemen, remélve, hogy megnyílik alattam a föld. 

Órák után utam a szokásos módon a zeneboltba vezetett, de csak két óra hosszára. Külön megkértem Howardot, hogy a pénteki napomat hagyjuk szabadon, amennyire csak lehet. Természetesen nem ugyanazon célból, mint a korombelieknek, hanem egyszerűen csak szükségem volt pihenésre és egy kis szórakozásra, ami általában az Akirával otthonülős, mozimaratonozós estéket takarta. Ahogy az órámra néztem, megállapítottam, hogy Akira még bőven az iskolapadban ülhet. Múlt hét kedden utazott el, hétfő óta pedig már az új egyetemre járt, ahova szerencsére minden gond nélkül átvették. Hirtelen jött az ötlet, hogy ott fejezze be tanulmányait, de mindannyian tudtuk, édesanyja pontosan ezt szerette volna, két évbe meg nem fogunk belehalni. Igazából hiányzik, rettenetesen, de a fősuli és a munka minden időm felemészti. Ezért is örültem, mikor realizáltam, a hétvégém végre szabad lesz és talán tudok egy kis időt magamra is fordítani.

Nem volt soha egy forgalmas hely ez a bolt, szinte csak olyan vásárlóink voltak, akik a régi, mára már elfeledett korok zenei stílusait preferálták, nekünk pedig rengeteg CD-nk és koncert videónk volt elfogadható áron. Talán ezért is éreztem magam ennyire otthonosan a boltban, még ha néha halálra is untam magamat, mint most. Nagyokat pislogva körülnéztem a boltban, majd magam mellett megpillantottam egy seprűt. Végül is, ha egy kicsit kitakarítok, annak Howard csak örülni fog. A vén hátsójával már úgyse bírna nagyon takarítani – gondoltam, és felkapva a seprűt a pult mögött álló polchoz döntött állapotából, egy mini hangszóróra kötöttem a telefonomat és elindítottam a tegnap este összeállított zenelistámat. Durván öt perc múlva, teljesen elfeledkezve magamról és a külvilágról, a zenére, illetve annak szövegére koncentrálva ugráltam a seprűvel a kezemben a polcok között, miközben igyekeztem söprögetni is. Bár az utóbbi annyira nem érdekelt, főleg, mikor az American Idiot refrénje követezett. Teljes beleéléssel énekeltem a seprű nyelét mikrofonnak használva, mikor az ajtó felett elhelyezett csengő hangosan csilingelni kezdett. Ijedten kaptam oda a tekintetem, kezemben megállt a seprű.  

- Amanda Gray magánparty? Sajnálom, a jegyem elhagytam útközben… Remélem attól még bejöhetek. – Pimasz mosoly keretezte Harry arcát, ahogy belépett a boltba és becsukta azt maga mögött.

- Harry? – A nevén kívül nem igazán tudtam mit kinyögni, a lábam földbegyökerezett. – Mit keresel te itt? – Úgy nézhettem rá, mintha minimum a saját lakásom fürdőszobájának ajtajában állna, én pedig a zuhanykabinban állva lesnék fel rá, mert hitetlenül felnevetett.

- Ne haragudj, lehet rosszul láttam, de nyitva vagytok még – mutatott a táblára, és mivel én csak a „zárva” felét láttam, igazat kellett adnom neki. Zavartan pislogtam csukott szájjal, mert tudtam, hogyha megszólalok, csak hebegni-habogni fogok.

- Igazad van, bocsánat – vettem végül erőt magamon, miután elkezdett zavarni, ahogy felhúzott szemöldökkel méreget. A pulthoz léptem és odatámasztottam a seprűt, majd a telefonomat a kezembe vettem, hogy kikapcsoljam a zenét.  – Miben segíthetek? – Meg szerettem volna tőle kérdezni, mennyit látott a produkciómból, de túlságosan égett az arcom, így ránézni se mertem. Hallottam, ahogy elindul, és mire a kasszához ért, sikerült rendeznem vonásaimat és egy halk sóhaj kíséretével elűztem lányos zavarom. Felé fordultam és a kezeimet a pultra téve támasztottam meg magam.

- Gondoltam megnézem, élsz-e még. Amikor idejöttünk, szóltak, hogy veszélyes hely ez a Brooklyn és a taxisofőrt elnézve nem voltam megnyugodva teljesen. Elég fura fazon volt, a kopasz fejével és méretes tetoválásaival meg pláne nem lopta magát a szívembe. – Akaratlanul is ráemeltem tekintetem. Nem volt rajta szemüveg, zöld szemeiből vidámság tükröződött, és amikor tekintetét az enyémbe fúrta, úgy éreztem, szépen lassan valamiféle transzba esek.

- Nem… - suttogtam. – Vagyis, nem, nem lett semmi bajom – ráztam meg a fejem, hogy elszakadva szemeitől, visszatérhessek a valóságba. - Hazaértem rendben – mosolyogva bólintottam. – És te? – Nem bírtam ki, újra felnéztem rá, de ezúttal vállainál állapodtam meg és óvatosan végignéztem rajta. Kék kockás hosszú ujjú inge alatt fehér pólót viselt, fekete farmerja tökéletesen kiemelte hosszú, vékony lábait. Nagyot nyeltem. 

- Elég későn értem vissza a hotelba, egy kicsit megszidtak, de miután mondtam, hogy egy elbűvölő lányt néztem, ahogy két pofára tömi magába a sültkrumplit, már rögtön csak a neved, a telefonszámod és a lakcímed érdekelte őket. – Felnevettem.

- Hé, azt a részt fogadjunk kihagytad, hogy te voltál, aki odahívott engem. – Nem bántam meg egy percig sem, hogy elmentem és vele töltöttem az estét, mert hihetetlenül jól éreztem magam, de valahol az agyam legmélyén megszólalt az a fránya vészjelző, aminek lehet hamarabb kellett volna jeleznie… - Várj… ugye nem baj, hogy velem voltál? Mondtad, hogy a zenekaroddal vagytok itt és fontos dolgok miatt. Nem hiszem, hogy rám kéne pazarolnod az idődet. – Egyáltalán nem bántódtam volna meg, ha azt mondja, igazam van és pont azért van itt, hogy elbúcsúzzon, de amikor elvigyorodott és megszólalt, be kell vallanom, egy nagy kő esett le a szívemről.

- Nehogy azt hidd, hogy ilyen könnyen megszabadulsz tőlem – szólalt meg. – Van valami programod a hétvégére?

Hogy van-e programom? Azon kívül, hogy a pár hónapos főiskolai pályafutásom első nagyobb, szívósabb házidogáját meg kell írnom, ráadásul egy olyan témában, amitől a hideg ráz, nincs semmi, á, nem.

- Nincs – vágtam rá, és meglepetten vettem észre, hogy amit az eszem diktált, egyáltalán

nem volt szinkronban azzal, amit a számon ejtettem ki.

- Csodás! – csapta össze tenyereit Harry. – Szerettem volna veled eltölteni egy napot, persze csak, ha te is benne vagy. – Hirtelen magabiztossága megrendülni látszott, így gyorsan el is kapta tekintetét. – Merre menjünk? Tudsz ajánlani egy jó helyet? – kérdezte, a mögöttem lévő szekrénysort nézegetve.

- Igazából… mégis van dolgom – sóhajtottam, mire egy érdeklődő, de zavarodott arc nézett le rám. – Vagyis, tényleg, nem csak kitaláltam – mentegetőztem. Nem akartam megbántani, de hazudni sem, és szívem szerint csapot-papot ott hagyva mentem volna el vele, mintsem hogy Hitchcock filmeket nézzek otthon, a sötétítő függönyökkel körbezárt nappaliban, egyedül…

- Semmi gond, megértem – mosolygott, majd egész testével az ajtó fele fordult. – Ne haragudj, nem akartalak zavarni. Ha nem gond, azért hétfőn még benézek. – És ezzel elindult a kijárat felé.

- Várj! – szóltam utána és kiléptem a pult mögül. – Van még egy kis idő zárásig. Ha… - nagyon nehéz volt megtalálni a megfelelő szavakat, főleg úgy, hogyha az ember lányának remegnek a lábai, mint a kocsonya és szíve a fülében dobog. – Szeretnél feljönni hozzánk esetleg? – böktem ki végül. -

Filmeket kell megnéznem és arról beszámolót írnom, és be kell valljam, Hitchcokctól a hideg ráz.
Felnevetett.
- Nem lesz baj abból, hogy egy ismeretlent engedsz a házadba? – Hátrafordult és felém lépett.

- Tekintettel arra, hogy ha meg akarnál ölni, már megtetted volna, és nem kajálni mentünk volna, nincs mitől tartanom – felhúzott szemöldökkel méregettem arcát. Vonásai lágyak, mégis határozottak voltak újra.

Így történt, hogy zárás után a házunk felé igyekeztünk a szemerkélő esőben. Szerencsére apró kis családom másik, és egyben egyetlen férfitagja üzleti úton volt, egy egész kétszintes lakás állt rendelkezésünkre.

- Ott majd befordulunk és látni fogod a házunkat – magyaráztam a mellettem sétáló

Harrynek, és rövidesen oda is értünk az utcánkba. A fehér kovácsoltvas kerítés előtt megálltam, táskámért nyúltam és előhalásztam egy kulcscsomót belőle. Kinyitottam a kaput és intettem Harry-nek, hogy kövessen.

Nem sokkal később már az emeleti szobámból siettem le, laptoppal és egy doboznyi DVD-del az egyik, illetve egy törölközővel a másik kezemben. A laptopot a nappaliban lévő kis asztalkára tettem, a dvd-ket pedig Harry kezébe nyomtam a törölközővel együtt, aki már a kanapén ült.

- A lényeg az, hogy három Hitchcock filmet meg kellene ma néznünk, mert hétfőre nekem ezekből a szörnyűségekből beadandót kell írnom – ismertettem a terveket és én is csatlakoztam mellé. Lábaimat magam alá húzva vettem az ölembe a laptopot és megnyitottam egy jegyzettömböt. A hajamat még nagyjából átfújtam hajszárítóval a szobámban, de volt pár vizes tincs, ami nedvesen tapadt hozzá bőrömhöz.

- A baj itt csak annyi, hogy rettenetesen utálom Hitchcockot és mindent, ami horror kategóriába sorolható.

- Majd fogom a kezed, egyet se félj! – Nem néztem rá, de biztos voltam benne, hogy mosolyog és ha felpillantottam volna rá, vagy elpirultam volna, vagy… én sem akartam tudni igazából.

- A madaraknál nincs rosszabb. De tényleg… - kaptam ki a kezéből a lemezeket és neki kezdtem az említett című film keresésének.

- Mi az oka? – kérdezte, miközben a törölközővel óvatosan szárítani kezdte haját.

- Minek? Hogy borsódzik a hátam a madaraktól? Főleg a Hitchcock féle madaraktól?

Pont megtaláltam az ezeréves lemezt, így felpattantam a kényelmes pózból és a TV felé vettem az irányt.

- Igen, meg annak, hogy utálod a horrorokat. – Betettem a lemezt a DVD-lejátszóba és  visszaültem a barna bőrkanapéra, aminek karfáján már ott pihent a fehér törölköző, bár ahogy elnéztem Harry nedves, göndör fürtjeit, nem igen érdekelte, hogy eláztunk picit.

- Alapból nem bírom őket, de miután a legjobb barátom megnézetett velem egyet… -

Az emlék befurakodta magát a lelki szemeim elé, én pedig akaratlanul is elvigyorodtam. – Nagyon féltem, ő pedig úgy kinevetett, ahogy azt nem illik.

A Madarak alatt a kanapé egyik felében ültem, Harry pedig a másikban. A 119 perces szenvedés közben kitartóan jegyzeteltem és büszke voltam magamra, hogy csak néha rázott ki a hideg.

A Menderley-ház asszonya közben már egy kicsit közelebb ültünk egymáshoz, miután Harry nem pontosan ugyanoda ült vissza egy tál popcornnal a kezében. Összeért a lábunk, nem nagyon, csak éppen egy kicsit, engem mégis kirázott a hideg… az este folyamán először nem a film a miatt. Már nem igen tudtam kellő figyelmet szentelni a képernyőn látottaknak, és amúgy is el voltam foglalva azzal, hogy Harry összes kíváncsi kérdésére kielégítő választ adjak.

A Gyanú árnyékában volt az utolsó, amit még meg mertem nézni, bár tudtam előre, hogy nem fogok tudni odafigyelni. Már az előző filmnek sem volt semmi nyoma a jegyzeteim között, de nem is bántam annyira. Mióta csak az eszemet tudom, soha nem voltak más barátaim Akirán kívül, és így, hogy ő elment a világ másik felére, jó érzés volt önállónak lenni és új barátságra szert tenni.

               

Éppen kérdezni akartam Harrytől, hogy hány éves a nővére, mikor megcsörrent a telefonom.

- The Beatles? – kérdezte egy félmosoly kíséretében. Kérdően néztem fel rá, mikor leesett, hogy a csengőhangomról beszél.

- All my loving, a kedvenc számom – válaszoltam és a farmerzsebembe nyúltam a telefonomért, hogy felvegyem azt. A szemem sarkából láttam, ahogy közelebb hajol…

A dal éppen a ’close your eyes and I’ll kiss you’ sornál tartott már másodjára, mikor megéreztem Harry ajkait az enyémen.

Most akkor… mi van?!

Fool's Gold - 2. fejezet

Sültkrumpli a la Brooklyn 

Volt még kerek harminc másodpercem, hogy villámgyorsan átsuhanjak egy többsávos út zebráján és beérjek a zeneboltba időben. Az aznapi utolsó előadásom elhúzódott, így végig kellett sprintelnem fél Brooklyn-t, hogy átvehessem pontban négykor a műszakot Howardtól.

- Sajnálom, késtem! – A hátizsákom szinte repült utánam, ahogy beestem az ajtón. Jóformán fel is buktam majdnem a küszöbben, de szerencsére még időben át tudtam lendíteni felette a lábam. – Bocsánat, bocsánat, itt vagyok, csak a tanár késett az utolsó órámról! – magyarázkodtam lihegve, ahogy a polcokat megkerülve a kasszához siettem. Howard a pult mögött állt és ceruzája végét rágcsálva számolgatott valamit, ami elég fontosnak tűnt, így csak egy fél pillantást engedett meg magának.

- Semmi gond, még maradok úgy is egy ideig. – Ezzel le is tudta a dorgálásom, ami ritkán történt meg. Legjobb barátom édesapja utálta, sőt, ki nem állhatta, ha elkéstem, márpedig ez nem most fordult elő először. Döbbenten meredtem a férfira, és már nyitottam a számat, hogy rákérdezzek, nem-e lázas, de megelőzött.

- Még mielőtt elfelejtem – kezdte, fel sem nézve rám – nem rég itt járt egy fiatal, magas fiú, és ezt hozta neked – bökött egy apró dobozka és egy Starbucksos kávé felé a kasszától nem messze. – Azt mondta, hozzád jött. Elég csalódottnak tűnt, mikor szóltam, hogy késel. Azt is hozzátettem, hogy ez tőled megszokott, úgyhogy ha esetleg egy helyen dolgoznátok egyszer, jobb, ha elkerül téged és elintézi, hogy ne egymás után legyenek a műszakjaitok. – Á, ugyan. Túl szép lett volna, ha nem kapok egy gúnytól fröcsögő megjegyzést. De most elnéztem felette.

- Egy fiú? – ismételtem meg, amit mondott, miközben levettem a hátamról a táskát. Biztos voltam benne, hogy a citromsárga ingemen hátul, úgy a nyakamtól a derekamig egy nagy vizes folt éktelenkedett.

Kissé idegesen túrtam a széltől összekócolódott hajamba, ujjaimmal próbáltam kiegyenesíteni az összegubancolódott tincseket. – Hagyott valami üzenetet? – Több, mint fura volt, hogy bárki is érdeklődött irántam. Ha mégis így történt, azoknak az eseteknek a kilencven százaléka „poén” volt, és többnyire a középiskolás osztálytársaim vertek át. A maradék tízben pedig bonbonnal és virággal próbáltak lekenyerezni, hogy aztán szívességet kérjenek tőlem. Természetesen egy szimpla köszre se méltattak utána.

- Ha jól láttam, van egy cetli a dobozon – vonta meg a vállát Howard, majd minden figyelmét újra az egy darab fecnijének és a számológépének szentelte.

Már az utolsó polcot takarítottam, mikor úgy éreztem, nem bírom tovább. Félve, csak a szemem sarkából sandítottam a pultra. Egy Starbucksos kávé és egy kis doboz… Nem úgy tűnt, mintha bárki is szórakozni akart volna velem, ahhoz a kávé és a csoki túl drágának tűnt, de azért fejben végig pörgettem, kik lehetnek azok, akik ennyire utálhatnak… Végül egy perces agykerék zakatolás után sóhajtva hunytam le a szemeimet.

- Amanda, én most megyek. A kasszánál vannak a kulcsok, zárkózz be rendesen. – Howard már az ajtóban állt, hamuszürke dzsekijének színe szinkronban volt őszülő hajával. Érdekes látványt nyújtott, ahogy egy élénk rózsaszín, közepes méretű táskát tartottf a kezében. Valószínűleg vacsorát tartalmazhatott, amit az a nő készített, akivel jelenleg ismerkedik. Tipikus műkörmös, tűsarkas hárpia. És Aki is ezen a véleményen van.

- Rendben, mindent rendbe teszek, mielőtt elmegyek – tettem hozzá bólintva, majd néztem, ahogy a férfi elhagyja az üzletet. Egyedül maradtam. Vagyis… nem egészen, hiszen még mindig ott várt rám a kávé és a dobozka. De! Elsőként a munka, meg a takarítás. Csütörtök volt, és mint minden eddigi csütörtökön is, a megszokott akciók mellett nagytakarítás várt rám. Szerencsére ez kimerült a polcok portalanításában, egy gyors felsöprésben és felmosásban, de mire végeztem az egész bolttal, rendesen kimerültem. Kezeimet a térdemen pihentetve támasztottam meg magam, és kilestem az üvegajtón. Már kezdett sötétedni, és mit ad isten, még az eső is elkezdett cseperegni, én pedig arról voltam híres, hogy nem hordok magammal esernyőt. Reménykedtem benne, hogy Howard rejtegetett egyet valahol, így hát nekiindultam megkeresni. Átsasszéztam a polcok között, belesve minden létező kis sarokba, mikor tekintetem újra megakadt a kasszánál. A kávé már biztosan kihűlt, órák óta ott állt és én még arra felé se szagoltam. Egy apró pillanatig bűntudatod éreztem miatta, túl nagy kávéfüggő voltam ahhoz, hogy csak úgy hagyjak egyet kihűlni. Frissen az igazi.

- Amanda, ne legyél már ennyire nyuszi – szólaltam meg hangosan, tenyereimet összecsapva, nem félve attól, hogy bárki is meghall ebben a teljesen kihalt boltban. Pedig még leárazások is voltak nem olyan régen megjelent CD-kre, de egész nap alig páran tévedtek be. – Nem bomba, nem fog a kezemben robbanni és nem is kész átverés, mert akkor már biztosan megunták volna és előjöttek volna az emberek, hogy mégis mi a rákot csinálok én ennyi ideig. - Összegyűjtve a nem létező bátorságom odaléptem és először a dobozt vettem a kezembe. Tényleg volt rajta egy kis cetli, ahogy Howard is mondta.

„Remélem, szereted az étcsokit és eltaláltam a kávét. Ha van kedved, találkozhatnánk a River-ben, miután végeztél. Ott várlak.

                                                         Harry”

- Harry? -  Rendszer lefagy, újraindul. - Harry! A srác, aki múlt héten itt volt! – A felismerés szinte arcon csapott. Gyorsan előkotortam a telefon a nadrágzsebemből és feloldottam a kijelzőt. Nyolc óra múlt két perccel, ami azt jelentette, hogy nekem már az ajtót kéne zárnom, vagy legalábbis a „nyitva” táblát átfordítanom a „zárva” felére. Ezt pár perccel később meg is tettem, de mielőtt még ott hagyhattam volna a boltot, az elsötétített telefonom képernyőjét tükörnek használva igazítottam meg szőke fürtjeimet. Szerencsére a reggel felvitt alapozóm és szempillaspirálom még bírta, az ingem pedig teljesen megszáradt délután óta. Kész voltam arra, hogy miután kilépve a csípős hidegbe, a River-hez siessek. Hogy miért? Magam sem tudtam pontosan.

A zenebolt előtt fogott taxi tizenöt perc alatt elfuvarozott engem az étteremhez. Miközben kiszálltam a sárga autóból, odanyújtottam a sofőrnek 15 dollárt és magamban hálát mondtam, amiért rögtön megállt, mikor leintettem. Zuhogott az eső, mintha dézsából öntötték volna, nálam pedig még egy pulcsi sem volt, nemhogy esernyő. Amíg megtettem azt a pár métert az útról a bejáratig, elterveztem, hogy szólok Howardnak, hogy legyen mindig tartalék esernyő a boltban.

Az étteremben ahhoz képest, hogy csütörtök este volt, rengetegen voltak. Valószínűleg mindenki ide menekült a hirtelen eleredt eső elől. Szerencsére nekem csak a hajam teteje ázott meg, de éppen elég volt ahhoz, hogy kellemetlenül érezzem magam. Rendes esetben is úgy nézett ki a hajam, mint egy szénaboglya, a víz meg nem segített rajta.

Tekintetemet végigjárattam az étteremben, Harry után kutatva. Beletelt pár percbe, mire megpillantottam egy fekete szemüvegben ülő alakot az ablaktól és üvegajtótól legmesszebb lévő bokszban. Kalapban és fekete pulóverben ült, nem igazán láttam rá az arcára sem, lábaim mégis felé vették az irányt. Talán pont a gyanús külseje miatt indultam meg arra, hiszen mégis ki viselne fekete napszemüveget este? Mikor a boltban járt, akkor is hasonlóan rejtegette arcát, úgy gondoltam, nem véletlen, biztos oka volt.

- Uhm… Harry? – álltam meg mellette zavartan. Halk voltam, bár annyira nyüzsögtek körülöttünk az emberek, hogy ha ordítottam volna, se tűntem volna ki a tömegből. – Amanda vagyok… - tettem hozzá gyorsan. A fiú felnézett rám a telefonjából és abban a pillanatban egy hatalmas mosoly ült ki az arcára.

- Hát eljöttél! – vigyorgott, mint a tejbe tök és nem vette le rólam a szemét. – Megáztál? – kérdezte, miközben pulcsijának zsebébe süllyesztette a készüléket.

- Ó – néztem le a ruhámra, amin tényleg ott virított egy-két csepp eső és csak akkor vettem észre, hogy egy kicsit talán vacogtam is. – Nem lényeges, taxival jöttem. - Akaratlanul is viszonoztam a mosolyát, amitől egy múló pillanatig úgy éreztem, már nem fázom.

- Ülj csak le – bökött maga elé. – Remélem éhes vagy, mert rendeltem kaját. – És akkor eszembe jutott a kávé és a csoki, amit sikeresen ott hagytam a zeneboltban.

- Köszönöm, és... – ültem le a vele szemben lévő székre – köszönöm a kávét meg az étcsokoládét. – Azt azért nem akartam az orrára kötni, hogy hozzájuk se nyúltam, hiszen… várjunk, miért is kaptam őket?

- Reméltem, hogy el fogsz tudni jönni. Mikor ott jártam, nem láttalak bent, azt mondták, még nem kezdődött el a műszakod, én pedig pont siettem, így hát kértem egy darab papírt és hagytam üzenetet. Ezek szerint megtaláltad. – Azt a mosolyt, ami már fájdalmasan majdnem a füléig elért, nem lehetett letörölni az arcáról. Mintha csak hozzá tartozott volna.

- Igen, szóltak – bólintottam. – És, megkérdezhetem, hogy miért is kaptam, illetve, hogy miért vagyunk itt? – zavartan csavargattam mutatóujjam köré egy hajtincset, miközben azt se tudtam, merre nézzek. Így, hogy a szemüveg még mindig orrnyergén ült, nem láttam a szemeit, nem tudtam még csak megsaccolni sem, mire gondolhatott éppen. Zavarban voltam, rettenetesen. Akirán kívül más fiú nem élvezhette soha a társaságom hosszabb ideig, és alapjáraton se voltam egy laza teremtés.

-  Igazából, egy ideig itt vagyok Amerikában, és szerettem volna beszélgetni veled, mielőtt elmegyek. – Felállt a székből, lefejtette magáról a pulóverét és átnyújtotta nekem. – Vedd fel, rossz nézni, ahogy remegsz. Ennyire hideg van?

Hirtelen köpni-nyelni nem tudtam. Elpirulva vettem át a ruhadarabot és zavaromban először azt se tudtam, hogy kell felvenni. – Köszönöm… - motyogtam és egy pillanattal később már a vállaimat és karomat melegítette a puha anyag.

- Szóval abban a zeneboltban dolgozol? – törte meg a közénk telepedő kínos csendet, sokkal hamarabb, mint gondoltam.

- Igen, évek óta ott keresem a kevéske kis pénzem – nevettem halkan, felnézve rá, bár ezt a tettem rögtön meg is bántam. Zavaró volt az a szemüveg, amit még mindig nem volt hajlandó levenni. Nem kérdeztem az okát, nem akartam kellemetlen helyzetbe hozni miatta.

- Tudom, milyen érzés. Én egy pékségben dolgoztam a zsebpénzemért, de szerettem ott lenni. – Éppen, hogy befejezte mondandóját, megjelent a pincér és letett elénk két tányért. Harry kifejezéstelen arccal megköszönte az ételt, majd mikor a pincér látótávolságon kívül esett, végre levette a szemüvegét.

- Talán ismerted őt? – kérdeztem rá rögtön. Furcsa volt az, ahogy a pincérre nézett azok után, hogy rám csak mosolyogni tudott.

- Kicsodát? Őt? – biccentett a fejével a férfi után. – Nem, dehogy… - Éreztem, hogy még valamit akart mondani, vagy talán arra várt, hogy én szólaljak meg? - Hosszú sztori. – És ennyivel le is tudta a témát. – Foglalkozzunk inkább a két tányér sültkrumpli a la Brooklynnal. – Önkéntelenül nevettem fel.

- Ennyire különleges itt a sültkrumpli? – kérdeztem kacagva. Sokkal jobb volt így, hogy végre nem csak a szemüvegének lencséjéből visszatükröződő arcomat vizsgálhattam minduntalan, hanem szemeibe is tudtam nézni. Kellemesen melengető volt a tekintete.

- Őszintén? Angliában minden olyan hideg és unalmas. Még a sültkrumpli is. Hidd el nekem!

- Angliában élsz? – Igen nehezen tudtam elrejteni meglepődöttségemet. – Mondjuk, az akcentusodból tudhattam volna – gondolkodtam el, pulcsijának ujjával játszadozva.

- Ennyire szörnyű? Ne már, én eddig azt hittem, őrülten szexi az akcentusom. – Tettetett sértődöttséggel turkálta meg az előtte lévő tányér tartalmát.

- Jaj, dehogy! Bocsánat, ha elbambulok, akkor néha fancsali arcot vágok. Egyáltalán nem szörnyű, csak… brit. – Mindketten nevetni kezdtünk.

- Tehát filmakadémia? – kérdezte, miközben újabb adag sültkrumplit vett a szájába.

- Igen, film- és fotográfia szak. Mi vagyunk az elsők, akiknél már össze van vonva a két szak. Sokáig ment a vita és rivalizálás, egy idő után meg már egészségtelenné vált és rontotta az iskola hírnevét. Így lett egy a szak. Tíz filmes, tíz fotográfus. – Az elmúlt húsz percben annyit sikerült beszélnünk, vagyis jobban mondva nekem, hogy a tányéromról alig fogyott valami. Eközben Harry már a második adagot kérte ki és amíg megérkezett, a szemüveg visszakerült az orrára, de szerencsére miután a pincér elment, le is vette. Már nem kérdeztem rá az okára, úgy voltam vele, ha szeretné, elmondja.

- És te? Minek készülsz konkrétan? Vagy ez még nem dőlt el? – kíváncsian méregetett hatalmas zöld szemeivel.

- Igazából, amikor jelentkeztünk, akkor nagyjából már meg kellett mondanunk, melyik ág érdekel, így válogattak be minket. Én operatőr szeretnék lenni, és rajtam kívül nincs más erre a pozícióra. Egy csapatot alkotunk együtt, az utolsó évben kell összedolgoznunk és egy másfél órás filmet leforgatnunk. Az lesz a diplomamunkánk. – Megeredt a nyelvem, nem tudtam, minek hatására, de rengeteget beszéltem. Talán az elmúlt hetek egyedülléte váltotta ki belőlem ezt a fajta nyíltságot, vagy talán az a melegség, amit akkor éreztem, ha ránéztem Harry-re.

- Érdekesnek hangzik. Biztos nem unatkozol akkor… de gondolom, nem egy olcsó dolog ilyen helyen tanulni.

- Igen, nem az. Ezért is dolgozom suli mellett, néha édesapám is besegít, de nem szeretném, hogy ő fizesse az egész tandíjamat. Igyekszem minden lehetőséget megragadni, hogy több pénzt keressek. Második félévtől például ösztöndíjas leszek, az is sokat segít már. – Soha nem beszéltem még ilyen részletesen magamról, de nem is volt időm ennek a témának a boncolgatására, Harry szóval tartott.

- Mi a helyzet anyukáddal? – Hirtelen jött a kérdés, és egy pillanatig azt fontolgattam, hogy odabököm neki, ez tabu téma, de valamiért nem tudtam megtenni.

- A szüleim… már régen elváltak. – Nagyot sóhajtottam. – Anyukám festő, apukám pedig magánvállalkozó. Mikor elváltak, az öcsém maradt édesanyámmal, én meg itt.

- Sajnálom, biztos nehéz lehetett. – Hangja lágy volt, szinte simogatóan lágy.

- Mindennel meglehet birkózni, ha az ember igazán akarja! – Eszembe jutott az ágyam alatt rejtegetett doboz és a benne összegyűjtött cikkek anyukám sikereiről, amiket ők minden bizonnyal együtt ünnepeltek meg, nélkülem.… - Kicsi voltam még, amikor anya nélkül maradtam, de a mozgássérült öcsémnek nagyobb szüksége volt rá, mint nekem – tettem hozzá gondolkodás nélkül. Úgy éreztem, ebben a fiúban megbízhatok, nem fog kinevetni vagy viccet csinálni belőlem. Jól estek a szavai. – Ennyi elég is rólam – erőltettem magamra egy mosolyt, hogy a hirtelen jött negatív légkörbe újra egy kis vidámságot csempészhessek. – Mi a te történeted, kedves Harry?

- Hát, reméltem, hogy ki fogod találni először is, bár így érdekesebb fordulatot vett a történet. – Sejtelmesen nézett rám, majd előrehajolt. A szívem kihagyott egy ütemet, édeskés illata lassan szökött fel orromba, elkábítva agyamat. Göndör fürtjeiből az eső illatát lehetett érezni, ahogy arcunkat pár centi választotta el egymástól. – Csak a telefonom kellett – nyúlt bele a zsebbe, aztán visszaült a helyére.

- Ó… - Sóhajomban talán több volt a csalódottság, mint kellett volna. – Vagyis, mondhattad volna és odaadom neked! - vágtam rá és reménykedtem, hogy nem pirultam el. Totál kínos lehettem.

- Igazából zenész vagyok, egy bandában énekelek – terelt, bár azért egy játékos vigyornak hagyott időt. - Most éppen Amerikában van dolgunk, eléggé elszórt, egymástól távol eső időpontokban, így pár hetet kénytelenek vagyunk maradni.

- Tényleg? Nem is nézném ki belőled, hogy tudsz énekelni – cukkoltam mosolyogva. – És milyen itt, az élet naposabb oldalán?

- Esőmentes. – Kinézett az ablakon. – Vagyis, várj, hazudtam. Most épp nem az.

Kint még mindig szakadt az eső, időközben az étteremből ki-be érkeztek a különféle vendégek vagy éppen csak az eső elől, szárazabb helyre menekülők.

- A random esőtől eltekintve?

- Kellemes és pörgős. Szívesen élnék itt is, izgalmas lehet. Te mindig itt éltél?

- Amióta az eszemet tudom… - legyintettem. – Elhiheted nekem, egy idő után nem tud újat nyújtani. Szívesen utazgatnék – szaladt ki a számon.

- Mi a cél? Európa? – Eddig Akirán kívül senkit nem érdekeltek a velem kapcsolatos dolgok, így minden egyes kérdése, amiből az őszinte kíváncsiság érződött, meglepett.

- Nem igazán, inkább kelet. Japán. – Igyekeztem közben beérni Harry-t, és csak úgy tömtem a sültkrumplit magamba. Lehet nem voltam különösen elegáns, de nem is randin voltunk és már feloldódtam eléggé ehhez. Sok embernek alkohol szükséges ahhoz, hogy ezt az állapotot elérje. Nekem meg elég egy kis kaja és egy meleg hely.

- Azt hiszem, mi is fogunk hamarosan oda utazni koncertezni – gondolkodott el. – Igen, jól emlékszem. Ősszel, ha nem tévedek.

- Szívesen lennék a helyedben! Mondd csak, beleférek a bőröndödbe? – Bár viccnek szántam, hazudnék, ha azt mondanám, nem gondolkodtam el rajta komolyan.

- Hát, amilyen alacsony vagy és vékony, lehet, hogy igen. – A kezem megakadt a levegőben, úton a számhoz.

- Nem is vagyok alacsony! De még vékony se! – háborodtam fel. – Szerintem egészen magas vagyok… - motyogtam letörten.

- Mondanám, hogy gyere el a koncertre, de… nekem úgy tűnik, nem ismersz minket, vagy csak nagyon jól tagadod. – Kezével hajába túrt, majd egy picit megrázta a fejét, hogy minden kósza tincs a helyére kerüljön. Akkor vettem csak észre a szemei alatt pihenő lila foltokat, mikor arcát fürkésztem. Minden bizonnyal nagyon kimerült lehetett. 

- Ne haragudj, tényleg úgy tűnik, nem ismerlek titeket… Megmondom őszintén, én a 70-es évek zenéiért vagyok oda, nem is tudom tartani a lépést a mai együttesekkel és zenei irányzatokkal. – Gyerekkoromban mindig kaptunk Akival a zeneboltból megmaradt, régi, már nem eladható lemezeket és ezek rendszerint Led Zeppelin, The Beatles dalokat rejtettek.

- Nem baj, nem haragszom – zsebében turkált, majd egy fülhallgatót vett elő. Bedugta a telefonjába, pötyögött rajta valamit és átnyújtotta nekem. – Hallgass bele, ha gondolod.

Átvettem tőle a fekete készüléket, de a fülhallgatónak csak az egyik felét dugtam be. A dalt elindítottam és izgatottan vártam, milyen hangok csendülnek fel. Rögtön felismertem Harry hangját, a felvételen kicsit rekedtesebb volt, mint élőben, de nem bántotta a fülemet egyáltalán. Lehunytam szemeimet és szinte rögtön megjelentek előttem apró képkockák, rövid jelenetek. A dal az igaznak és öröknek hitt szerelem elvesztéséről szólt. Láttam, ahogy a lány kilép a szoba ajtaján, elhagyja a házat és az őszi színekbe borult utcára lép. Magával ragadott a hangok harmóniája és képzeletem álmatag szüleménye.

A dal végén nehezemre esett felébrednem és visszaugranom a valóságba.

- Gyönyörű… – Ennyi volt minden, amit halkan el tudtam suttogni, majd visszaadtam a telefont.

Még talán egy órát ültünk ott, abban a kis eldugott bokszban és beszélgettünk. Néha felnevettünk, olyankor zavartan birizgálni kezdtem a pulcsi ujját, ami olyan hosszú volt, hogy az egész kézfejem elrejtette. Már egyáltalán nem fáztam, teljesen megszáradt a hajam és a sültkrumplink is elfogyott. Egyszerűen csak jól esett kommunikálni valakivel, és szükségét is éreztem. Élveztem Harry társaságát.

Miután az étterem bezárt, mi még percekig álltunk kint, miközben próbáltunk egy taxit elkapni. Mikor sikerrel jártunk, a hátamra csúsztatta a kezét és egy aprót lökött rajtam előre.

- Menj csak, én nem messze innen lakom, és egy kis séta most jót tenne amúgy is. – Kinyitotta nekem a kocsi ajtaját és én már bent is ültem. – A pulcsiért még vissza fogok jönni. Délutánonként dolgozol, ugye? – A válaszomat meg sem várva csukta be az ajtót, és a sofőr már a gázpedálra is lépett.

Ezek szerint fogunk még találkozni? Akartam kérdezni, de a ki nem mondott választ már tudtam is. Igen.

Fool's Gold - Spin-off

Sziasztok! Különleges fejezetet hoztam, hiszen ezt nem fogom számolni, tehát nem a második fejezetet olvassátok itt, hanem egy kis kitérőt. Muszáj bemutatnom kettő kulcsfontosságú karaktert nektek, akikért létre is jött ez a kis szösszenet. Második fejezetre a napokban lehet számítani, és vissza is térek a fő story line-ra. :)

- Egy ásványvíz és egy latte két cukorral – tette le elénk a fiatal pincérnő a kikért italokat. Végignézve rajta, csapzott haján és karikás szemein, biztos voltam benne, hogy nem csak aznap vállalt be két műszakot, és tekintve, hogy a város legforgalmasabb részén fekszik a kis kávézó, pár óra alatt meg lehet járni a poklot, minden értelemben. Egy ideig én is ezen a helyen dolgoztam, és sokszor kerültem ilyen helyzetbe. A pincérek jönnek, mennek, a főnöknek senki nem elég tökéletes és kiemelkedően jó ahhoz, hogy két napnál tovább fizesse utánuk az adót, így ha éppen nincs elég dolgozó, akkor rabszolgákká avanzsálnak a kitartó, még megmaradt emberek. Rendes esetben soha nem tettem volna be újra a lábam ide, miután nem épp búcsú puszival váltunk el a középkorú férfi tulajdonossal, de a hangulat és a kávékülönlegességek kárpótolnak mindenért.

- Köszönjük szépen – biccentettem felé, majd tekintetem barátomra szegeztem, miközben kibontottam a cukrot. – Szóval, ott tartottam, hogy az új tanár valami eszméletlenül fiatal és filmelméletet fog tartani. Nem tudom, szerintem nem lövök annyira félre, ha azt mondom, 23 körül van. Most végezhetett nemrég az egyetemen, és az a hír járja, hogy az apja Tim Burton stábjában dolgozott vágóként. Szerintem kamu, de tudod, hogy van ez, mindenkiről megy a pletyka, főleg nálunk. – Úgy hadartam, mint aki ezer éve nem látta legjobb barátját… igazából csak két hete, de ez idő alatt rengeteg, és még annál is sokkal több dolog történt, amit még idő előtt meg kellett vele osztanom. – Jaj, ne haragudj, fecsegek itt össze-vissza, mikor te hívtál ide – eszméltem fel, majd zavaromban egy kósza hajtincsemmel kezdtem játszani. Pár másodperc elteltével tekintetem újra ráemeltem, és miután elidőztem a már majdnem fekete árnyalatú szemeinél, nagyot nyelve kiböktem azt, amit már egy ideje ki kellett volna.

 - Aki, mikor mész Japánba? – Mind a ketten tudtuk, hogy az ok, amiért ott ültünk a kedvenc kávézónkban, nem a mindennapos történések megtárgyalása volt. Legjobb barátom, Akira, két éves kora óta élt a szomszédunkban japán származású édesanyjával és amerikai szülőktől született édesapjával. Amióta az eszemet tudom, ő volt az, aki bátyám helyett bátyám volt, sebtapaszt ragasztott a betonnal véres csókot váltó térdemre, akivel együtt izgultam meg életem első horror filmjét, aki eljött velem megvenni életem első kameráját, majd akivel együtt ugráltam örömömben, fülig érő mosollyal, mikor megkaptam a levelet, hogy felvettek a Filmakadémiára. És ez a barátom arra készült, hogy itt hagy minket.

- Jövő hét kedden, délután indul a repülőgépem. – Hangja komolyságától megborzongtam, de szívem mélyén mégis azt reméltem, hogy hirtelen elmosolyodva hozzáteszi, ő arra a gépre nem száll fel, csak viccelt… De nem tette. Két perc kínos csend után szólalt meg végül. – Két év, Amanda, kettő év és visszajövök. Itt leszek a diplomaosztódon, akkor is, ha át kell úsznom a Csendes-óceánt – mondta és végre megkaptam a hőn áhított mosolyt, amitől rögtön jobb kedvre derültem.

- Ígérd meg, hogy minden héten küldesz képeslapot és valami szuvenírt, ami nem törik össze könnyedén, mint a csomagunk, tudod, amit Kínából rendeltünk az Ebay-ről, mikor elloptuk apa bankkártyáját – nevetgéltem újra, próbálva elhessegetni az indulásával kapcsolatos magányos gondolataimat azzal, hogy előhúzók egy nem is olyan húdevicces emléket a múltból.

- És a diplomaosztód után feldoblak magam mellé a repülőre, visszamegyünk együtt, megmutatom neked Tokiót, Kiotót és elviszlek bárhová, ahová akarod – tette hozzá figyelmen kívül hagyva, amit mondtam.

- … Ne szórakozz, Aki – legyintettem mosolyogva, de valójában a szívem kihagyott egy ütemet. – Az durván sokba kerülne és amúgy is, meg sem érdemlem! – Aki évente meglátogatta szülőhazáját, édesanyja kérésére, hogy megismerhesse az ottani kultúrát, a nyelvet, és részese legyen annak a világnak is, ha már úgy adódott, hogy Amerikában élnek.

- Már most látom, milyen nagyszerű dolgokat fogsz véghez vinni a megmaradt két éved alatt és ne hidd, hogy nem lestem be soha az ágyad alá, ahol azt a kis piros szalagos dobozt rejtegeted, megmerem kockáztatni, a mai napig. – Egy önelégült mosolyt kaptam döbbent tekintetemre. Ha valakinek be kéne mutatkoznom, valószínűleg a legegyszerűbb megoldás az lenne, ha hozzávágnám a dobozt, hogy nyissa ki és két perc alatt megismerhet. Újságcikkek a nagyszerű sikereket elért festő édesanyámról, interjúk a kedvenc producereimmel, a legfrissebb hírek a véleményem szerinti legjobb filmekről, közös képek hada, pontosan 14 képeslap, amit Akirától kaptam, mikor keletre utazott és az általam hozzájuk csatolt képek. Nem írtam vissza egyetlen képeslapra sem, nem akartam, hogy azt higgye, akár csak egy pillanatig is, hogy irigy vagyok rá. Gyerekkorom óta csodáltam a távol-keleti országot, és akárhányszor megkaptam a postával a képeslapjait, amiben rendszerint beszámolt arról, milyen helyeket látogatott meg, hozzácsatoltam képeket olyan helyekről, ahova én is el akartam volna kísérni őt. Elvileg ez volt az én kis titkom, amiről senki nem tudott, de…

- Ugye tudod, hogy az nem véletlenül volt az ágyam alá rejtve?! – Próbáltam hangomba egy kis magabiztosságot csempészni, hogy megdorgálhassam, de éppen úgy éreztem magam, mint egy kisgyerek, akit takarodó utáni TV-nézésen kapnak.

- Ha nem néztem volna bele, sose tudtam volna meg, mi lenne a legtökéletesebb ballagási ajándék számodra. – Ennyi elég is volt ahhoz, hogy fátyolos tekintettel pattanjak fel és odalépve hozzá, átöleljem.

- Hiányozni fogsz.

Ha valaki egyszer meglátogat egy filmiskolát, ahol rend és tisztaság van, az egész kampuszon csend uralkodik, időben elkezdődnek az előadások és órák, illetve minden eszköz a helyén várja a diákokat, akkor azt kell mondanom, barátom, rossz helyen jársz.

- Hé, hallottad az új híreket? – támadta le egyik csoporttársam a másikat, akkora hévvel, hogy majdnem felborított egy, a tábla mellett álló kameraállványt. Szerencséjére, vagy sokkal inkább az enyémre, még időben elkaptam és hálát adva az égnek, hogy nem szenvedtem semmilyen fejsérülést, a terem másik végében lévő szekrényhez vittem. Ahol eredetileg lennie kellett volna.

- Te is jössz a premierre? – hallottam hangját az egyik fiúnak, ahogy egy magazint nyomott barátja orra alá. Mindketten a terem legvégében ültek, mindig. Mondhatni, már a törzshelyükké vált, pedig még csak pár hónap van mögöttünk, mint főiskolások. – Azt híresztelik, hogy a Cannes-i filmfesztiválon esélyes lesz az Aranypálmára… Kíváncsian várom.

- Egy-két szófoszlányt tudtam csak elkapni beszélgetésük további részéből, ahogy elhaladtam mellettünk, mert az ajtóban megjelenő, hangos ricsajjal érkező lánybanda mind az öt tagja, felhívva magukra a figyelmet, a pénteki buli eseményeit kezdték mesélni, hangosan, ötféleképpen… és tökéletesen egyszerre.

- És akkor Richard maga felé fordított, erős, hatalmas kezeivel a vállamra markolt és mélyen a szemembe nézve… - A platinaszőke, természetesen festett Lily, aki színész szakról váltott, teljesen beleélve magát a történetbe, erősen gesztikulálva kezdte, de sajnos (szerencsére) a lényegről pont lemaradt a húszfős csoportunk, mert az előadóterem kétszárnyú ajtaja hangosan, elnyomva a lányok hangját csapódott be.

- Mindenki a helyére, jó reggelt, nincs sok időnk és így is késtem húsz percet – csörtetett a pódiumon álló asztalhoz egy magas, fekete, mondhatni kócos, de annál azért rendezettebb hajú fickó, tetőtől talpig feketében, majd levágva a kék dossziéját maga elé, ránk emelte tekintetét. – Aaron Everett vagyok, a szinte már elhanyagolható korkülönbségtől eltekintve nektek csak Mr. Everett, és két és fél éven keresztül fogunk még találkozni filmelmélet órákon. – Végignézett a csoportunkon, majd egy szimpla bólintással realizálta, tényleg jó helyre jött. – Sok mindent kell még bepótolnunk.

Egy fél pillanat erejéig engedtem meg magamnak, hogy tekintetem elfordítsam az újdonsült tanárunkról és körbe nézzek a teremben. Kétségkívül mindenki Mr. Everettre fókuszált, bár mérget mertem volna rá venni, hogy nem ugyanazon okból, mint én. A nálam úgy egy fejjel magasabb - már amennyire azt durván öt méterről ülve meg tudtam állapítani – férfi a pódiumon állva beszélt a fontosabb filmtörténeti szakaszokról. Kellemes, selymes hangja egyáltalán nem volt bántó füleimnek, mondhatni élvezettel hallgattam, ahogy okítani… próbált. Látszott rajta, hogy a rideg, megközelíthetetlen, de mégis magabiztos kisugárzás mögött volt ott egy kevéske félelem is. Idegesség. Persze ez megbocsátható az első napon, főleg itt, Amerika egyik legbefolyásosabb filmiskolájában.

Fool's Gold - 1. fejezet

A múlt fájdalmas játéka 

2012. - Amanda

Még két doboz, és vége a mai műszaknak. Már így is hét óra fele járt, nyolckor pedig a brooklyn-i zeneboltot – ahol részmunkaidőben dolgoztam – be kellett zárnom. Bár ránézésre úgy tűnt, még hamarabb is végzek, minthogy mehetek haza, felemelve az egyik jól megpakolt barna dobozt rájöttem, hatalmas tévedtem. Éppen, mikor a kiszemelt doboz régi, de még tökéletes állapotban lévő bakelitlemezeinek próbáltam új otthont varázsolni a bolt polcain, az ajtó felé akasztott szélcsengő éles hangja szelte ketté a rám telepedett csendet. Hirtelen és hangosan sikított fel, felhívva a figyelmem: újabb vásárló érkezett.

- Jó napot! – köszöntem, még mindig hátrafordulva, hogy a lehető legjobb helyet találjam meg a lemezeknek. – Csak egy pillanat… - motyogtam, miközben próbáltam nem a fejemre ejteni a dobozt. A polc, ahova a doboz tartalmát pakolnom kellett volna sokkal magasabban volt, mint első látásra meg tudtam állapítani. Nem vagyok feltétlenül kis növésű, de ez most tagadhatatlanul kifogott rajtam. Fél perc izzasztó szenvedés után meggondolva magam inkább a pultra manővereztem fel a dobozt, majd egy hangos sóhaj kíséretében lestem ki mögüle. – Segíthetek valamiben? – szegeztem a kérdést egy magas, barna fürtös fiúnak. Vékony lábait fekete farmerbe és barna magas szárú bakancsba bújtatta, felül egy viszonylag vékonynak tűnő dzsekit viselt, eltakarva sötétkék pólójának nagyját. Szemeit nem láthattam, hiszen egy napszemüveg mögé rejtette… Valahonnan egész ismerősnek tűnt, de hirtelen nem tudtam megmondani, honnan.

- Ó, hello. – Nem fordult felém, szemmel láthatóan elveszett az ajtótól balra lévő első, vegyes válogatásokat tartalmazó polc vizsgálatában. - Csak nézelődök. – És ezzel továbbállva, el is tűnt a különféle előadók lemezeivel megtömött sorok között.

- Csak nyugodtan – engedtem meg magamnak egy mosolyt, miközben kerestem egy hajgumit, hogy az időközben teljesen összekócolódott, enyhén hullámos szőke tincseimet kontyba rendezhessem. A pult alatt lévő egyik fiókban, ahol rendszerint pót kontaktlencsét és folyadékot tároltam, találtam egy alig használt darabot, közben pedig felvéstem agyam képzeletbeli noteszába, hogy hazafele menet ugorjak be a drogériába és vegyek kontaktlencse folyadékot otthonra is.

Amíg új, remélhetőleg potenciális vevőm elnézelődött, én gondolatban a következő napom terveztem. Délután kettőig előadáson vagyok és négyre jönnöm is kell dolgozni, tehát lesz egy ór-

- Ezeket szeretném megvenni. – A kedvesen csengő hang tulajdonosa visszarántott a jelenbe, ahogyan a kassza elé tett két lemezt. Arrébb toltam a nemrég odaszáműzött dobozt és felnéztem rá egy mosoly kíséretében, készen, hogy ismertessem legújabb akciónkat, mikor tekintetem megakadt szürkés-zöld szemeinél… Várjunk csak. A szemeinél. Gondolatban megráztam a fejem és újra rákoncentráltam. Az előbb még orrnyergén csücsülő szemüveg eltűnt, zöld szempárja engem vizsgált döbbenten. Ajkaim szólásra nyitottam, mikor a kezében lévő pénztárca kiesett markából és már-már fájó lassúsággal ért földet, hogy aztán a benne lévő aprópénz ezerfelé guruljon.

- Sajnálom! – mondta és egy pillanattal később már a földön guggolva szedegette össze az apró ezüst és aranyszínben pompázó érméket.

- Várj, hagy segítsek! – Még alig mondtam ki, és már nyílt is a pult kis ajtaja, hogy kiengedve engem mellételepedhessek. A látókörömben lévő összes érmét felszedtem és felé nyújtottam. – Tessék.

- Köszönöm – vette át őket. Ujjai nyomán enyhe bizsergést éreztem tenyeremben, és úgy tűnt, valami ilyesmit érezhetett ő is, ugyanis lefagyott. Csak bámult a kezeinkre, majd rám, és tekintete újra a kezeinket pásztázta. – Ne haragudj – állt fel. – Csak… meglepően hasonlítasz egy… - nagyot nyelt, hogy döbbent arckifejezését aztán valami lágyabb válthassa fel – régi ismerősömre. – Kezét felém nyújtotta, amit készséggel elfogadtam.

- Semmi gond! – legyintettem mosolyogva, majd megkerülve őt, újra elfoglaltam helyem a pult mögött. – 12 dollár kereken. – Előhalásztam a pult alól egy papírtasakot, aminek elején a boltunk arany logója díszelgett és belesüllyesztettem a két lemezt. Átnyújtottam a kassza felett, de a fiú kérdő tekintete miatt megtorpantam. Valószínűleg túl kevésnek gondolta az árat. – Minden héten csütörtökön akciók vannak. Nemrég például egy rakat régi lemezt kaptunk és tapasztalat, hogy nem fogynak el egyhamar. Így ’egyet fizet, kettőt kap’ nap van ma – magyaráztam. 

- Ha ez a helyzet – kezdte -, akkor máskor is benézek. – Olyan volt, mintha ezer éve ismerném, éreztem, hogy a neve ott van a nyelvem hegyén, de mikor éppen összeszedtem a bátorságot, hogy rákérdezzek, megszólalt a telefonja. – Ne haragudj, sietnem kell. Köszönöm a lemezeket! – intett és egy hátraarc kíséretében elhagyta a boltot.

Fura.

Az ajtó csukódott, én meg újra egyedül maradtam. Ilyenkor tűnt csak óriásinak a bolt. Több ezer CD, koncerteket megörökítő DVD és különféle régi lemezek foglaltak helyet nálunk a rocktól kezdve a popon át, egészen a könnyűzene műfajának képviselőiig. És ha nem ez lenne elég, kottákat és egyéb zenei kellékeket is árultunk egy külön, csak a számukra berendezett sarokban. Tervben volt már egy ideje, hogy átköltözünk egy nagyobb helyre és hangszerek árulásával is foglalkozunk, de nem sokkal a tényleges megvalósítás elkezdése után a boltvezető neje, akinél pár éve rákot diagnosztizáltak, hosszú harcok és szenvedések után örök álomba zuhant.

Tisztán emlékszem a pillanatra, ahogy gyerekkori legjobb barátom, akinél erősebb embert aligha ismertem, kilép a kórterem ajtaján, majdnem fellökve az akkor érkező orvost és bánatos, szürke szemeiben megcsillan az első könnycsepp és azt mondja; Elment, Amanda, a világ legjobb anyukája… elment.

Csilingelő hang ütötte meg a fülemet. Az ajtó irányába fordulva meglepetten realizáltam, hogy az alig öt percre elköszönő fiú áll újra ott, ziláltan, mint aki épp akkor futotta le a maratont.

- A neved… - lihegte. – Elárulod… hogy hívnak?

A döbbenetből felocsúdni se volt időm, ajkaim saját útra tértek és hamarabb szólaltam meg, mint terveztem.

- Amanda, Amanda Gray – buktak ki a szavak a számon. A fiú arcán mosoly jelent meg és fél lábbal már kint is volt az utcán. Észre se vettem és már így besötétedett…

- Örültem, Amanda. Az én nevem Harry. – Egy biccentés, és az ajtó újra becsapódott mögötte. Most már véglegesen. 

Fool's Gold - Prológus

2009. július - Harry 

Egy tenyér a vállamon. Mindenki ezt csinálja.

„Részvétem.” Hagyjatok.

„Nem a te hibád.” Hazugság!

„Elmúlik.” Nem fog…

A napok továbbálltak, a hetek kúsztak, az évek vánszorogtak. Én nem felejtettem azóta sem, lelki szemeim előtt még mindig vígan él a kép Róla… Rólunk. 

Üdv!

Sziasztok!

Nem tudom, van-e itt valaki, aki emlékszik még rám régről, bár most új lappal indítok. A nevem Masa, körülbelül két éve abbahagytam a fanfiction-írást, de úgy döntöttem, visszatérek egy történet erejéig. Az irtórövid prológust és az első részt már olvashatjátok is. :)